Ha sok-sok éve élsz egyedül, előbb-utóbb hozzászoksz. (Hacsak nem vagy társfüggő…, de most nem erről szeretnék írni.)
Egy hosszú, boldogtalan házasságból kilépve, egy válás után kétszer is meggondolod, hogy megházasodj még egyszer ebben az életben. A szabadságod, függetlenséged nagy érték lett az életedben. Félted, óvod.
Örülsz, hogy már nem kell alkalmazkodnod. Lesznek még ugyan rövidebb-hosszabb kapcsolataid, de az összeköltözés már szóba se jöhet nálad. Lesz még néhány csalódás is, vagy csak egyszerűen kifullad egy újabb kapcsolat. Aztán már inkább nem is ismerkedsz. Belefáradtál. Jobb neked egyedül.
Ahogy telnek az évek ebben az „önként és dalolva” vállalt egyedüllétben, szingliségben, függetlenségben, észre sem veszed, de szép lassan egy falat építettél magad köré. Egy szép napon pedig arra döbbensz rá, hogy saját magad társaságát élvezed a legjobban és már nagyon nehezen engedsz be bárkit is a saját világodba/életedbe.
Valójában bezártad saját magadat. De vedd észre: ebben a falakkal körbezárt világodban éppen azt veszíted el, amit a legjobban óvtál: a szabadságodat.
Ne zárd be a lelkedet! Ne mondj le arról, hogy egy olyan társra lelhetsz még, aki mellett szabadabbá válhatsz! Ehhez persze egy olyan társ kell, aki nem birtokló, fojtogató szeretettel áll melletted. Ha egymás autonómiáját mindkét fél tiszteletben tartja, akkor szabadabb lehetsz, mint egyedül. Mert:
„Csodás érzés szeretni, és ugyanakkor szabadnak lenni.” (Anais Nin: Henry és June)
***
Vélemény, hozzászólás?