Az önismereti út folyamatos. Az élet végezetéig tart. Mindig újabb és újabb „meglepetéseket” hozhat, feltéve, ha kellő önvizsgálattal éljük a mindennapokat. Sokat foglalkozom magammal, a lelki dolgaimmal, szinte folyamatos az önvizsgálatom: inkább befelé figyelek, mint kifelé. Persze, ezt is árnyalnom kell most, hiszen egyébként megfigyelő, szemlélődő típusú ember lévén kifelé is előszeretettel nézelődöm…
Na, de nem is ez a lényeg, amiért ismét ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leírjam a gondolataimat. A lényeg a következő: egész eddigi életemet a „kudarcra ítéltség sémája” szerint éltem! Döbbenet! Az első sokkon már túl vagyok, sírdogáltam is már eleget. Most inkább megpróbálom összefoglalni, mire is jöttem rá az elmúlt időben. Nem egyedül jöttem rá, hanem jó pár pszichológiai könyv elolvasása közben. Az utóbbi években remek szakkönyvek jelentek meg a témában… Megjegyzem, a szüleim sémáit előbb sikerült beazonosítanom, mint a magam sémáját, ami csak többszöri elolvasás után „esett le” számomra.
***
Visszagondolva eddigi életemre, én kábé a gimnázium évei óta érzem magam magányosnak. Általános iskolában még akadtak barátnőim, sőt, ők „ragadtak rám”, szinte nem is kellett semmit tennem, hogy barátkozzanak velem. Lehet, hogy ez vezetett oda, hogy a gimnáziumban sem tettem meg én az első lépést, hogy barátnőm legyen. Ott aztán nem is lett olyan igazi jó barátnőm. Talán azért is, mert felerősödött a lányok közötti rivalizálás. Nem tudom, mindenesetre az irigykedés szele akkoriban csapott meg először. (Rám irigykedtek néhányan, annak dacára is, hogy én voltam a tornasorban az utolsó előtti, kicsi, törékeny lány, viszont széparcú, jótanuló, aki még zongorázni is tud.)
A főiskolán is folyt a rivalizálás, de ott mégis újra lett két barátnőm. (Az első lépést továbbra sem én tettem.)
A főiskola után hamar férjhez mentem, de sajnos a volt férjem nem lett az én igazi Társam. Így mellette újra egyedül éreztem magam. Huszonegy év telt el vele. Egy olyan férj mellett, akit leginkább a karrierje érdekelte, engem nem támogatott, biztatott, inspirált semmiben. Magányosan haladtam az utamon, ahogy tudtam.
Ma már tudom, egyedül végigvinni egy célt mennyire fárasztó, nehéz, és csak nagyon ritkán hozza meg a befektetett munkával arányos eredményt. Kellenek a segítő társak, a biztatás, a motiválás! (Hiszen még a népmesei hősöknek is van segítőjük az útjuk során!)
Nekem sajnos sose volt segítőm, mentorom, támogatóm, segítőtársam, aki felkarolt volna. Nem volt hozzá szerencsém.
Utam során egy magányos vándorként bolyongtam. Nem találkoztam útközben segítőkkel. De az is igaz, segítséget sem kértem sosem. Nem tartottam akkor még olyan fontosnak ezt.
Pedig egyedül sokkal nehezebb és tovább is tart haladni. De önmagamat megismerni is. A naplóírás-irodalom-festés-zene négyesén keresztül ugyan egyre közelebb kerülhettem magamhoz, de a teljesebb önismerethez is szükséges a külső, leginkább szakmai segítség. Bevallom, pszichológushoz azóta sem járok, de a pszichológiai szakkönyveket előszeretettel bújom. Ezek segítettek legutóbb annak felismerésében, mi vezetett engem a sorozatos kudarcaimhoz. És, ahogy fény derült az okokra (tehát tudatossá váltak), igyekszem odafigyelni és ezentúl nem belefutni a sémám irányította viselkedésbe.
***
Én az önállóságom (autonómiám), az önazonosságom, a teljesítőképességem terén kaptam a sérülést a gyerekkoromban, ami aztán fokozatosan a „kudarcra ítéltség séma” irányította megküzdési módhoz, viselkedéshez vezetett, újra és újra. A szüleim burokban neveltek, óvtak, féltettek mindentől és mindenben dönteni akartak és döntöttek is helyettem, pl. még abban is, hogy a német vagy az angolt válasszam második idegen nyelvként a gimnáziumban az orosz mellett. (Én akkor voltam gyerek, amikor az orosz nyelv volt a kötelezően elsajátítandó, elsődleges idegen nyelv.) Meg is magyarázták nekem, miért válasszam a német nyelvet az angol helyett, holott egyik nyelvet sem beszélték: ” mert az angol nehezebb…, és ők csak jót akarnak.” (Ez utóbbi – „csak jót akarnak nekem” – volt mindenben a legfőbb indokuk. Jókislányként persze szót fogadtam nekik, pedig szívem mélyén az angolt szerettem volna választani. Ma már az őrületbe tud kergetni ez az ominózus mondat. Mert a mai napig is használják, gyakran intézik hozzám: Csak jót akarunk neked…
Biztatás, motiválás helyett örökké csak aggódtak… A túlféltésük oda vezetett, hogy egy visszahúzódó, gátlásos, halkszavú, csendes ember lettem, mire felnőttem. Olyanná váltam, mint akinek nincs meg a kellő önbizalma, hogy bátran, magabiztosan haladjon a saját, önazonos céljai felé. Ehelyett megfelelni akaró, bizonytalan, szorongó lettem, akinek az a legnagyobb félelme, hogy nem elég jó. De erről nem tud. Mert ez a félelem tudattalanul működteti.
***
A legfőbb félelmemtől vezérelve, tudattalanul, folytonos bizonyítási vágy hajtott egész életemben! Erre most kellett rájönnöm. Hogy amit szorgalomnak hittem, az valami egészen másért van. Teljes erőbedobással, maximalistaként munkálkodtam mindenen, bármibe is kezdtem az életemben. Sokszor erőn felül. Ami aztán olyankor ahhoz vezetett, hogy elfáradtam a cél előtt és kidobtam inkább az egészet a kukába. És „megkönnyebbültem”… Összeszámoltam: legalább nyolc ilyen kitűzött nagyobb célom ment a kukába eddigi életem során, kezdve a magyartanárságtól az egyéni vállalkozásomig bezárva.
Az utóbbi tíz évben különösen sok kudarc ért, ezért is kezdett érdekelni, hogy miért futok bele újra és újra ugyanabba. A csalódás, a kudarc, a sikertelenség újabb esetébe. Holott minden tőlem telhetőt megtettem, hogy sikerüljön. Mégsem sikerült. Sok esetben persze az volt a baj, hogy nem volt támogatóm, segítőm. Egyedül pedig túl nagy falat volt, amibe belekezdtem. Többször jártam úgy is, hogy az irigység-faktor zavart be: szakmai féltékenység, irigység miatt nem segítettek nekem, csak a kritikát kaptam. Tudom, hogy az építő kritika hasznos, de azok a kritikák, amiket sokszor megkaptam, egészen más szándékkal jöttek felém… A lelkesedésem viszont talán túl nagy volt, amiatt időnként „túl sok” lehettem mások számára, ezt ma már elismerem.
***
Ennek a sémának – mint a többi sémának is -, több változata lehet, aszerint, hogy ki milyen megküzdési stílusban éli az életét. Eszerint beszélhetünk elfogadó, elkerülő vagy éppen túlkompenzáló megküzdési stílusról, módról. Az első kettő esetben az illető szinte szabotálja saját aktivitását, mondván: úgyse fog neki sikerülni. Ezért bele sem fog, vagy éppen kerüli a kihívásokat. A túlkompenzáló éppen ellenkezőleg: elébe megy a kihívásoknak, teljes erőbedobással küzd, borzasztó nagy erőfeszítéseket tesz, túlteljesít. De a félelme, hogy nem elég jó a képessége, tudása abban, amibe éppen belefogott, végig ott munkálkodik benne tudattalanul. Közben meg azt gondolja, hogy szorgalommal mindent behozhat, pótolhat.
Azt hiszem, már le se kell írnom, hogy én a túlkompenzáló „üzemmódban” éltem az életemet ezidáig.
***
„Mindaddig, amíg tudatossá nem válik, a tudattalan fogja irányítani az életedet, és te sorsnak fogod hívni.” Ezt Jung fogalmazta meg ilyen frappánsan és mostantól ez vált életem mottójául.
Egész eddigi életemben folyamatosan bizonyítani akartam a szüleimnek, a tanáraimnak, a főnökeimnek, később az egész világnak hogy vagyok elég jó, okos, ügyes, tehetséges… Miközben tudattalanul az munkálkodott bennem, attól féltem, hogy nem vagyok elég.
***
(Az illusztrációt az Életszépítők – Ökokreatív Életmód Magazinban találtam.)
Vélemény, hozzászólás?