Amikor a hűség mellett döntök, egyúttal amellett határozok, hogy valaki mellett elkötelezem magamat. Nem mindegy azonban, hogy ezt a „hűségesküt” belső meggyőződésből teszem („vele megelégszem”, hű maradok önmagamhoz is és mindvégig tartani fogom magam az eskümhöz), vagy társadalmi elvárásból, szülői mintára, berögzült normarendszer hatására, vagy megfelelési kényszerből teszem. Ez utóbbi esetekben nem csak a páromat, de önmagamat is becsapom ezzel. Mert az élet bármikor adhat elém olyan kísértést, aminek aztán nem fogok tudni ellenállni…
Vajon tényleg csak döntéskérdés, hogy valaki hűséges marad-e, vagy a genetikánk is befolyásolja azt, mennyire vagyunk hűséges típusúak?
Az ember genetikai programja a családi életet írja elő, hiszen a viszonylag hosszú utódgondozás azt igényli, hogy annak fáradalmait megoszthassák a felek. Ketten minden könnyebb, mint egyedül. A „monogámia génjét” ugyan nem sikerült még minden kétséget kizáróan beazonosítaniuk a tudósoknak, de megállapítható, hogy a kötődésért felelős hormonok mennyisége nagy szerepet játszhat abban, hogy valaki hűséges tud-e maradni hosszú távon.
Az állatvilágban is találhatunk olyan egyedeket, melyek a hűség mintapéldányai. Ilyenek a farkasok, néhány énekesmadár, vagy az albatrosz, aki a hűség mintaképe, hiszen egy egész életre választ párt magának. A nyílt óceánon külön-külön vadásznak ugyan a párjával, de a párzási időszakban újra és újra egymásra találnak és mindvégig ragaszkodnak egymáshoz.
De mi a helyzet az embernél?
Helen Fisher antropológus, a szerelem, ragaszkodás témakörében végzett tudományos kutatásai alapján megállapította, hogy a hűtlenség biológiai adottság. Biológiai lényünknél fogva képesek vagyunk egyszerre mély érzéseket táplálni valaki iránt, miközben halálosan szerelmesek vagyunk valaki másba és egyidejűleg többeket is kívánhatunk szexuálisan. Párkapcsolatainkat a vágy-vonzalom-érzelmi kötődés hármas rendszere működteti.
A hűséghez való hozzáállás nem biztos, hogy megegyezik a felek között és ezért érdemes lenne ezt már a kapcsolat elején tisztázni, mert később esetleg meglepetések érhetik a nőt vagy a férfit. A férfiak egy része nem is titkolja, hogy ő bizony nem egy hűséges típus.
De mi van azokkal a párokkal, akik a hűségfogadalmuk ellenére hűtlenné válnak egymáshoz? Az okok többfélék: érzelmi elhidegülés, elhanyagoltság érzése, megszokás, eltérő szexuális vágyak, elégtelen kommunikáció, kíváncsiság új szexuális élmények felé, média hatása… Bizonyos életszakaszokban is nagyobb a valószínűsége, hogy valaki hűtlen lesz a párjához. Az első ilyen életszakasz kb. másfél évvel a megismerkedés/összeköltözés/házasság után van, amikor már kezd feloszlani a rózsaszín köd, megszűnni az újdonság varázsa. Amikor pedig megszületik az első közös gyermek, a boldogság mellett valóságos „krízist” élnek át a felek, hiszen a feje tetejére áll addigi megszokott életük. A férfi sokszor érzi magát mellőzöttnek, hiszen a párja szinte minden idejét a gyerekükkel való foglalkozás tölti ki. A kapcsolat hetedik évét is vízválasztónak tartják. Ekkorra a párok nagyjából elérik a kitűzött egyéni és közös céljaikat, minden megy rutinszerűen. Unalmasnak láthatják életüket, ezért újabb izgalmak, kalandok felé kacsingatnak. A gyerekek kirepülése után pedig az ún. üres fészek szindróma vagy éppen a „kapuzárási pánik” az a tényező, ami arra késztetheti a feleket, hogy még most sem késő változtatni és belevágni valami újba, izgalmasba.
Egy nő félrelépésének oka lehet az is, hogy egyre inkább azt érzi, párja nem nőként, hanem „csak” anyaként, feleségként tekint rá és szeretné újra átélni, hogy valaki észreveszi benne a Nőt is. Ugyanez a másik oldalról: a férfiak félrelépésének oka az esetek jelentős százalékában az, hogy a férfi azt érzi, a párja valamiért már nem néz fel rá, ezért a szerető karjaiban köt ki, akinél Férfinek érezheti magát.
Ha működik a megbocsátás és le tudja győzni az érintett fél a sértettségét, még akár a párkapcsolat „hasznára” is válhat a hűtlenség. Abban akár segíthet is, hogy a felek elgondolkodnak a történtek okain, önvizsgálatot tesznek. A „sértett” fél felteszi magának a kérdést, vajon ő mennyiben volt okozója párja hűtlenkedésének. A hűtlen fél pedig mérlegelheti, mit veszíthet azzal, ha párját továbbra is megcsalja. Miközben működik benne az önvád, a számvetés során rádöbbenhet, hogy mennyire sokat jelent neki a párja. A megcsalt félnek az önbecsülése, önértékelése átmenetileg mindenképpen sérül. Az önvád benne is működni kezd, amikor okolni kezdi magát a történtekért… Mérlegelni kell a párnak, vannak-e még olyan közös pontok, amiért érdemes folytatni együtt. Ezen kívül a „tiltott” viszonyban kapott új érzéseket, vágyakat tovább is viheti a férfi vagy a nő a saját párkapcsolatukba, ezáltal lehetőség van megújítani, feltölteni azt, rávilágítva arra, ami onnan hiányzott. Az őszinte megbocsátás, szeretet szerepe természetesen óriási abban, hogy a párkapcsolat a történtek után egy magasabb szinten folytatódjon.
(Írta: Ludman Edit, női önismereti mentor)
