avagy
Egy végzetes tévhit a férfiakról, ami évekre megnyomorított
Nyolc éves lehettem, amikor az iskolában az egyik fiú osztálytársam kiszemelt magának és szinte egyik napról a másikra „rám szállt”. Azzal kezdődött, hogy a szünetekben mellém csapódott vagy kergetni kezdett. Először még élveztem is a figyelmét, mert kislányként is valahogy felébresztette bennem azt az érzést, hogy biztos tetszem neki, azért érdeklem ennyire. Idővel viszont a figyelme átcsapott valami eszeveszett piszkálódásba, ami persze már egyáltalán nem esett jól, és rettenetesen rosszul éreztem magam a fiú viselkedésétől. Állandóan ellopta a radíromat, dobálta, továbbra is kergetett a szünetekben az udvaron, mögém kerülve ijesztgetett vagy éppen levette a sapkámat. Egyszer, suli után hazáig kergetett és sírva szaladtam anyukámhoz, aki éppen otthon volt a húgommal. (Csak egy saroknyira laktunk az iskolától és már egyedül járhattam haza.) Anyukám reakciója az volt, hogy a kezében lévő fakanállal (éppen főzött) kiszaladt a kapunál strázsáló fiúhoz, majd a fakanalat lóbálva ráripakodott és elzavarta. (Nem magyarázta el tehát „szép szóval”, hogy ha tetszik egy lány, akkor nem piszkálni és bántani kell.)
Talán manapság is létezik még egy olyan tévhit a köztudatban, amit egyes szülők mondanak a kislányuknak: „ha egy kisfiú bánt az oviban/suliban, akkor biztos tetszel neki, szerelmes beléd”. Neked is mondta anno az anyukád?
A saját bőrömön megtapasztalt rossz élmény (és anyukám szavai is) sajnos megerősítettek engem ebben a tévhitben, ami ahhoz vezetett, hogy onnantól kezdve legalább egy évtizedre elzárkóztam a fiúk bármiféle közeledésétől. Tudattalanul reagáltam így, nehogy bántsanak. Tehát egyáltalán nem tudatosan, hanem egy sémás megküzdési módon viselkedtem ezután minden olyan helyzetben, ami azt az egykori emléket és az azzal járó kellemetlen érzéseket előidézte.
Az a kisfiú persze csak azért mutatta ki „bántással” a szeretetét, mert a figyelemfelkeltésre alkalmazott eszközei tárháza még – koránál fogva – nagyon szegényesek voltak. Még éppen csak tanulta megélni és kifejezni az érzéseit. Akkor van baj, ha ezt a fejletlen érzelemkifejezési módot szülőként ráhagyjuk a fiúgyermekünkre. A gyermek az anyjától, apjától, gondviselőjétől tanulja meg, hogyan kell kifejezni a szeretetet.
A bántalmazás soha nem lehet a szeretet jele!!
Sajnos előfordul, hogy egy nő azért marad egy bántalmazó kapcsolatban, mert azt hiszi, hogy a férfi akkor is szereti, ha bántja. Ez egy tévhit. És épp ezért a tévhitért fordulhat elő az is, hogy egy nő azért nem meri megélni a szerelmet, mert abban a téveszmében él, hogy a szerelem bántással járhat és ezért jobb nem is belebonyolódni. Ebben a tévhitben él, és bezárkózik, nem nyit évekig a másik nem felé. Hát, nekem valahogy így maradt ki az életemből a kamaszkori „fiúzós” időszak. Az a rossz emlék olyan lenyomatot hagyott bennem, ami sokáig nem hagyta, hogy szabadon kibontakoztathassam és megéljem a nyiladozó nőiségemet. Felső tagozatban pl. már az egész osztály tudta, hogy az egyik fiú szerelmes belém, de én makacsul úgy tettem, mintha ezt észre sem venném, holott én is pontosan tudtam ezt. Ugyanez megtörtént velem a gimnáziumban is, de én még mindig ragaszkodtam ahhoz az elgondolásomhoz, hogy „hagyjanak engem békén a fiúk, nem érdekelnek”. Teljesen elzárkóztam mindenféle közeledéstől és úgy tettem, mintha nem is érteném, mit akarhatna tőlem egy fiú. Na, innen szép nyerni!
A főiskolás éveim alatt már nyitottabb lettem a fiúk felé, bár nem vittem túlzásba a fiúzást akkor sem és sokszor előfordult, hogy egyszerűen kihátráltam a kialakuló kapcsolatból, mielőtt még komolyra fordult volna. Az az egykori tévhitem dolgozott még mindig bennem? Ugyanakkor az akkori társadalmi elvárásoknak is meg akartam felelni, és huszonévesen férjhez menni, gyerekeket szülni. Ez az ellentmondás óriási feszültséget okozott bennem. Végül „beadtam a derekam”, és 25 évesen férjhez mentem, majd hamarosan megszülettek a fiaim.
Huszonegy évnyi házasságban töltött év után, a váláskor az önbizalmam, önbecsülésem megingott, ami egyébként sem volt már túl magas szinten abban az időben. Nekem szó szerint újjá kellett szülnöm önmagamat, a nőiségemet, és vissza kellett találnom önmagamhoz. Nőiségem és önmagam újbóli újjászületése viszont már egy következő történet…
(Írta: Ludman Edit, női önismereti mentor)
